2013. július 19., péntek

 Sziasztok! Sajnálom, hogy nem hoztam eddig a második fejezetet, de egyszerűen nincsen időm lefordítani. De jó hír, hogy már készülőfélben van, és véleményem szerint nagyon izgalmas résznek készülődik és nagyon bízom az írójában, hogy az is lesz. Igaz, én már előrehaladtam az olvasással egy kicsit, hisz olvasni ezerszer egyszerűbb, mint lemagyarosítva lefordítani. Remélem nem bánjátok, hogy nem tudok olyan gyakran részt feltölteni. Igazából még jövő héten se lesz, de utána ígérem, hogy bepótolom valahogy. Összeszed minden energiámat, minden kedvemet, és leülök, lefordítok nektek egyszerre két részt.
Nagyon köszönöm annak, aki olvassa, és köszönöm a kommenteket, és az építő kritikákat, nagyon örültem neki. Igazából még mindig nem hiszem el, hogy annyira jó fordító lennék, amilyennek beállítotok, de nagyon köszönöm!♥
Addig is hallgassátok a Surfers Paradise-t! Egyszerűen fantasztikus, beleszerettem a dalszövegekbe meg az egész albumba úgy, ahogy van. Elképesztő! További szép nyarat! Puszi:)

2013. július 5., péntek

*Chapter one*





„…A fool for you, that didn’t know what I had until lost you…”
„…Ez bolondság számodra, de nem tudtam, amíg el nem vesztettelek…”

2016. Május 21.

Felnyögtem a telefon csörgésére, ami az ágyam melletti éjjeliszekrényen volt. Fejfájásom az egész fejemen eluralkodott, hányinger kerülgetett, a gyomromban pedig émelyítő érzés hatalmasodott el: másnaposság. Felültem az ágyamon, észrevettem, hogy abban a ruhában aludtam el, amelyikben tegnap este elmentem bulizni: fekete farmer és a bőrkabátom, ami alatt egy fehér póló volt. Meglepődtem, amikor láttam, hogy a cipőmet viszont a ruhadarabjaimmal ellentétben, levettem. Hunyorogva kinéztem az ablakon, a nap forró, égető sugarai bántották a szemeimet. A távolba meredtem, megtöröltem őket görbe kezeimmel. A telefon harsogó hangja hozta vissza a gondolataimat a jelenbe. Ásítva magamhoz ragadtam. Gúnyolódva néztem az órára: délelőtt 8:45 perc volt. Visszatereltem a figyelmem az óráról az üzenetre, ami ott villogott a telefonom kijelzőjén. Rájöttem, a héten még nem kaptam üzenetet. A szívem hevesen dobogott, hátha az Ő nevét jelzi majd ki a telefon.
„Csak Matt volt.”
Lezártam a telefont és visszadobtam az éjjeliszekrényre, megdörzsöltem az arcomat, majd visszafeküdtem az ágyamba. Becsuktam a szememet, éreztem, ahogy a fejfájásom továbbterjed a testem többi részébe is. Gyengeséget és reménytelenséget éreztem magamban, mégsem tudtam abbahagyni, amit csináltam. Az alkohol az egyetlen, ami biztonságot adott, az alkohol volt az egyetlen oka, hogy nem akartam meghalni. Nincs többé mit veszítenem. A szüleim, Istenem, más őrültséget sem hallottam tőlük, csak hogy „Meg kell változnod”, úgy látszott, azt hiszik, hogy alkoholista vagyok. A húgom az óta nem áll szóba velem, mióta Mila elhagyott. Tom többé már nem néz fel rám. Néha azt érzem, hogy soha többé nem fog rám úgy gondolni, mint a bátyjára. Matt próbált beszélni párszor a fejemmel, de akárhányszor próbálta, mindig csúnyán összevesztünk. Akárhányszor próbálta, mindig azt ordította, mekkora csalódást okoztam, és hogy a hírnév lerombolta az életemet. Nem érdekelt többé. 22 éves voltam. Egy felnőtt. Nem érdekelt többé.
Mindenki elhagyott, minden rajongóm. Gondolatban mindig kigúnyoltam őket. Ha igazi rajongók lettek volna, az én oldalamon álltak volna, bármin mentem keresztül, de nem tették. Cserbenhagytak, ahogy én is cserbenhagytam őket, a zenét, a karrieremet, a családomat, a szerelmet. Csak magam miatt aggódtam világ életemben. Nem volt senki, akivel törődhettem volna. Nemrég volt egy barátnőm, aki azon zsörtölődött folytonosan, miért járok későn haza minden nap. Nemrég volt a szüleimmel egy veszekedésem arról, hogy mekkora nagy csalódást okoztam azzal, amivé lettem. Nem akarom ezt a sok negatív energiát magam körül... Egyedül voltam. Azon gondolkodtam, hogyan tovább.
Felkeltem az ágyról, ahogy hányinger emelkedett a torkomba, és gurgulázott a gyomromban. Kiugrottam az ágyból, elkerülve a piásüveget, amit elősző este elejtettem, és elsiettem a közeli fürdőszobába. Elterültem a hideg márványpadlón és addig szorítottam, amíg oda nem értem a vécéhez. Kinyitottam a számat, engedtem, hogy a nyálkás folyadék kiömöljön a testemből, miközben a vécé fölött tartottam a fejemet. Izzadni kezdett a homlokom, forróságot éreztem egész testemben. A gyomrom végül kezdett lenyugodni, engedte, hogy levegőhöz jussak és visszaülhessek a padlóra, és hogy átkínozzam az ujjaimat a hajamon. Nem éreztem magamat teljes mértékben jól. Olyan volt, mint amikor elmentem itthonról.
Kinevettem magam, hogy megint EZ van. Leöblítettem a vécét, visszaültem, és a lábaimat a padlón tartottam. Elsétáltam a tükör előtt, összehúztam a szemem, hogy jobban megnézzem magam. Letakarítottam egy kicsit az üveget az ingem ujjával, hogy tisztább képet lássak magam előtt. Hangosan nevettem azon, ahogy kinézek.
„Úgy néztem ki, mint egy őrölt.”

A hajam undorítóan nézett ki, ráfért volna egy kis igazítás. Az arcomnál lenőtt teljesen az államig. A tenyeremet végigsimítottam az arcomon. Kocsmaszagom volt, a szemeim véraláfutásosak voltak, és alig láttam velük. Többé nem voltak zöldek, szürkék voltak, besötétedtek a szív fájdalmától és az árulástól. Nem voltam többé már az a 16 éves fiú, akibe mindenki beleszeretett, akibe Mila beleszeretett. Egy vadidegen vagyok, mindenki az körülöttem, még én magam is. Nem tudom, ki vagyok többé.  Hibásnak éreztem magam, hitványnak és olyannak, aki félreismerte az életet. Elvesztettem a harcomat önmagammal szemben, üresség van bennem.
„Szükséged van rá.” A gondolataim versenyt futottak egymással, amitől a fejfájásom egyre erősödött.
„Tudok vigyázni magamra.”
„Nézz magadra! Kész katasztrófa vagy nélküle!” A gondolataim csak úgy ordítottak belülről, ahogy a csaphoz fordultam és megeresztettem a hideg vizet.
„Most már férfi vagyok. Nincs szükségem egy lányra, aki gondoskodik rólam.” Legyintettem egyet, majd hagytam, hogy a kezemen végig folyjon a hidegvíz. Arcomat lefröcsköltem vele, próbáltam magamat megnyugtatni. Újra megnéztem magamat a tükörben. A kép, amit láttam ködös és eltorzult volt.
„Te már nem az a férfi vagy aki voltál. Megváltoztál, és nem a legjobb irányban tetted. Ezt tudod. Elvesztettél mindent, amit valaha szerettél. Egyedül vagy és reménytelen. Nem vagy férfi, te az a félős kis 16 éves tinédzser vagy, aki vágyik Mila után. Tudod, hogy vissza akarod kapni. Tudod, hogy szükséged van rá.”
„Minden, amire szükségem van, egy újabb üveg pia, nem pedig Mila.”
Kirohantam a fürdőszobából miután szárazra töröltem az arcomat, éhességet éreztem a gyomromban. Így kezdődött el az ivászatom. Mila emlékei segítenének újra magammá válni. Ordítanék magammal. Hallucinálnék. Megőrülnék, és senki nem segítene nekem. Mintha harcolnék a belsőmmel a semmiért, de az emlékeim és a gondolataim megölnek. Lassan kezdtem magamat még jobban elveszíteni.
Megragadtam a kocsi kulcsot a konyhapultról miután lekullogtam a lépcsőn. Kisétáltam a bejárati ajtón, odarohantam az autómhoz, kinyitottam az autót majd a vezető ülésbe csúsztam. El kellett mennem messzire ettől a háztól, minél messzebbre kellett mennem önmagamtól.

+
Kinyitottam a kocsma ajtaját és besétáltam rajta. Hallottam a biliárdgolyók kattogó hangját és egy férfit, aki örömrivalgásba kezdett a tévé előtt, mert megnyerte a kedvenc kosárcsapata a meccset. Levettem magamról a napszemüveget, ami eltakarta a szemeimet, hogy megvédje a kintről betörő erős fénytől. Itt benn a fény halványabb volt, és minden bűzlött az alkoholtól. Közelebb mentem a helyhez, ahol mindig ülni szoktam, megigazítottam a kabátomat, amit tegnap este is viseltem és kivettem a pénztárcámat a fekete nadrágomból. Meglepődtem, mert találtam még benne pénzt az előző estéről.
„Cody! Megint visszajöttél?” Ahogy a csapos, Miles felismert, eleresztett egy gyenge nevetést. Megráztam a fejemet és a végtagjaimat. Már ő is felfogta.
„Igen, menekülnöm kell.”
„Durva heted volt?” Kérdezte, miközben elkészítette a szokásos adag vodkámat, amit mindig rendeltem, ha ide jöttem. Miles már jól ismert engem, már majdnem igazán ismert. Ha igazán ismert volna, arra célozgatott volna, hogy miért haltam meg teljesen legbelül.
„Már majdnem eltaláltad, haver.” Válaszoltam, figyeltem az újabb adag piát, amit már előre kikészített. Azt akartam, hogy az erős lötty végigfolyjon a torkomon.
„Tudod Codes, ha beszélni akarsz róla, nekem elmondhatod.” Bíztatott, ahogy lehajtottam a második adagot. Megráztam a fejemet mondatára.
Mindig nagyra értékeltem Miles-t. Mindig egy igaz pasas volt. Mindig emlékeztetett a haverjaimra Ausztráliában. Sosem fordított hátat nekem és próbálta kitalálni mi lehet a bajom. Az volt a probléma, hogy nem akartam senki felé nyitni. Nem volt szükségem senki másra, aki beleszól a hibáimba és a döntéseimbe. Jobban éreztem magam egyedül, magamban, miközben csak a saját problémáim miatt aggódtam. Nem akartam, hogy Miles vigasztaljon.
Egy mosolyt az arcomra erőltettem a kedvéért.
„Rendben köszönöm, bár csak annyi az egész, hogy egy kicsit rendbe kell szednem a gondolataimat.” Nyugtattam meg, mire felhúzta az egyik szemöldökét, amíg én felhajtottam a harmadik adag röviditalt. Az alkohol sem hatott már meg többé.
„Biztos vagy benne? Nem vagy magadnál hónapok óta. Mindig itt vagy, kiütöd magad, és depressziós vagy. Nagyszerű srác vagy, Cody. Nem akarlak így látni, mint életed ezen szakaszában.” Magyarázta. Miközben száját elhagyták ezek a szavak, lehajtottam a negyedik felest.
„Csak szükségem van egy kis időre messze a valóságtól.”

+

A testem teljesen le volt zsibbadva. Alig láttam el az orromig és lelassult a mozgásom. Rá kellett jönnöm, hogy még mindig a kocsmában ülök újabb adag piáért sóvárogva. Mila járt még mindig a fejemben, láttam, ahogy újra elhagy.
„Adj egy újabb kört!” Kiabáltam elmosódott hangon Miles-nek, miközben lefektettem a fejemet a bárpultra. A nyálam még több alkohol után csorgott.
„Cody, késő van, és alig tudod a fejedet is megtartani. Haza kellene menned.” Magyarázta Miles, miközben kiegyenesedtem, elvakítva torz látásom.
„Újabb körre van szükségem, nézd! Többet fizetek érte!” Próbáltam megvesztegetni. Készpénzért nyúltam a pénztárcámba, de közben majdnem átestem a bárpulton. Túl részeg voltam, hogy fenn tartsam magamat.
„ Az egyetlen dolog, amire szükséged van, az az otthonod.”
„Nem mehetek haza, amíg Ő jár a fejemben!” Dadogtam, miközben a kocsma teljesen elcsendesült.
„Ki jár a fejedben?”
Lefagytam, küzdöttem az ellen, hogy elhagyjam magamat a bárpulton. Fel kellett állnom a saját lábaimra.
„Tudod, mit? Felejtsük el, elmegyek!” Eldöntöttem, felraktam a napszemüvegemet, és kibotladoztam a kocsmából egy szó nélkül. Bevágtam az ajtót és abba az irányba inogtam, ahova leparkoltam az autómat.  A lábaim olyanok voltak, mint a zselatin, képtelennek éreztem irányítani őket. Nem tudtam, miért viseltem a napszemüveget, teljesen sötét volt kint. Nem tudtam, hogy mennyi lehet az idő, de nem is érdekelt. Elindultam az egyetlen úton, ami hazavezetett.
Kihalásztam a kulcsokat a zsebemből, próbáltam megmarkolni őket. Megragadtam a fémdarabokat óvatosan, kinyitottam a kocsi ajtaját és becsusszantam rajta. Friss levegőért kapkodtam, ahogy átfordultam az utastérbe, majd visszafordultam és becsuktam az ajtót. A gyújtás felé fordítottam szemeimet, beindítottam az autót, és elhagytam a helyet, ahol eddig parkoltam.
Három alkalommal is pislognom kellet, amikor úgy éreztem, hogy a szemeim kezdik feladni a szolgálatot és behomályosodnak. Az autó úgy mozgott ilyenkor, mintha valaki ringatta volna egyik helyről a másikra. Az ujjaimat a kormányon kellett volna tartanom. A szembejövő autók fényei megnehezítették a látásomat. Hunyorogtam, próbáltam a saját sávomba maradni, miközben menekültem a vakító fényektől. Hallottam, hogy dudálnak az emberek a vakmerő vezetési stílusomra, de nem foglalkoztam velük, a saját dolgommal foglalkoztam, egyszerűen csak haza akartam jutni. Csak azt akartam, hogy bemászhassak az ágyamba és álomba zuhanhassak.
Elfordultam jobbra, miközben hallottam a hangját vulkánként kitörni a füleimben.
„Cody, ne csináld ezt magaddal.” Suttogta Mila a fülembe. Megráztam erőszakosan a fejemet, összeszorítottam egy pillanatra a szemeimet, visszatereltem a fegyelmemet az útra. Nem itt, és nem most.
„Kérlek, tönkreteszed az életedet!”
Elmezavar. Gondoltam, megdörzsöltem a szemeimet és nem figyeltem a szavaira. Nem volt itt. Valahol távol volt ettől a helytől. Hogy a fenébe tudott így is hozzám beszélni?
„Csak részeg vagy, ne aggódj emiatt.” Nyugtatgattam magamat, ahogy éreztem, hogy a hangjára újra fájni kezdett a fejem.
„Ez nem te vagy! Már annyi nagyszerű dolgot csináltál! Ne hibáztasd magadat a múlt miatt!”
Csalódott vagyok. Visszaemlékeztem, kinevettem magamat. Ráfordultam az országútra. Máris közelebb találtam magamat a házamhoz.
Elcsesztem az életemet.
Leromboltam a kapcsolatom az egyetlen lánnyal, aki igazán szeretett.
A szüleimnek csalódást okoztam.
A rajongóim hátat fordítottak nekem.
Nincs több ihletem a zenéléshez.
Elvesztem ebben a világban, és senki sincs, aki megmentene.
Forró és dühös könnycseppeket éreztem lefolyni az arcomon, eltakarták szemeimet, amitől még rosszabb lett a látásom, mint előtte. Dühös voltam magamra. Mérges voltam minden hibára, amit elkövettem. Most kezdtem el belátni, hogy mindenkinek igaza volt, aki hibáztatott. Megsérült a büszkeségem. Megsérült a kinézetem. Megsérült a szívem. Csak annyit akartam, hogy összegömbölyödhessek az ágyamban, és amikor felkelek, Mila visszatérjen, és ott aludna az ágy másik oldalán, anyu megöleljen, és azt mondje, hogy büszke rám, apu azt mondja, hogy szép munkát végeztem, a húgom megint rám mosolyogjon, a kisöcsém felnézzen rám, a menedzserem támogasson, és a rajongóim szeressenek. Mindent vissza akarok kapni, de már késő.
Éreztem, ahogy a sós könnycseppek végig szaladnak az arcomon, és a számon végződnek.
„MOST BOLDOG VAGY?” Kiabáltam az autómban.
Nem tudtam, hogy kinek ordítozok: magamnak, vagy a világnak? Úgy látszott, hogy mégis foglalkozok a múltammal. Hírtelen harag futott végig túlhajszolt testemen, végig gondoltam a szavakat, amiket az előbb köptem ki ajkaimon. Elmosódtak, megfulladt az alkoholban minden józan gondolatom.
„AZ ÉLETEM ROMOKBAN ÁLL! GRATULÁLOK! ELCSESZTEM! Sírni kezdtem, a szemeimet az autó rádiójára emeltem. 11:11 – megjelent az idő, a neon zöld színű számok visszatükröződtek a szememben. Megráztam a fejemet, elvesztve minden reményemet. Hirtelen, mintha elkezdtem volna tönkremenni. Úgy éreztem, hogy a szívem kezdene rohamosan összeomlani, és lezuhanni a gyomromba. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok, hülye és értéktelen vagyok. Elég kétségbeesett voltam ahhoz, hogy megpróbáljak mindent, hogy visszakapjam az életet, ami előtte az enyém volt.
„Csak vissza akarom kapni az életemet.” Suttogtam, hagytam, hogy a könnyek lezuhogjanak az arcomon. „Nem akarok többé csalódás lenni.”
„Nem akarom többé, hogy Mila utáljon engem.” Elsírtam magamnak a bánatomat. A hangom rekedt volt, alig lehetett érteni a szavaimat. „Boldog szeretnék lenni újra.”
„Egy katasztrófa vagyok!” Folytattam.”Vissza akarom kapni a családomat! Vissza szeretném kapni a rajongóimat…” Szünetet tartottam, magam elé bámultam, elvettem a tekintetem az útról. Gombócot éreztem a torkomban. „Vissza akarom kapni Mila-t.”
Letöröltem a könnycseppjeimet, visszameredtem az útra. Lecsuktam a szemeimet, sóhajtottam egyet. Letöröltem a hosszú könnypatakokat az arcomról, hogy tisztább képet kapjak, de az alkohol szigorúan korlátozta a látásomat. Felnyögtem a hirtelen érkező autók lámpáinak fényétől, eltakartam az arcomat a kezemmel mielőtt az autóm érintkezett volna a szembe jövő kocsival.
Nem tudtam beszélni, nem hogy segítségért kiáltani.
Újra sírni kezdtem.
Azt kívántam, bárcsak megértenének, megbocsássanak, szeressenek megint, és hogy legyen egy újabb esélyem a szeretetre.
Sírtam, hogy visszakaphassam a családomat,
visszakaphassam a rajongóimat,
és Mila-t is visszakaphassam.




2013. július 1., hétfő

Prológus




„I know your bags ain’t packed, we’re better than that…”
„Tudom, hogy a táskáid még nincsenek becsomagolva, mi jobbak vagyunk annál…’

’Cody’

Csendben leültem az ágy szélére reggel 9:15-kor, a látásom ködös volt és a testem kezdett elzsibbadni. A tekintetem folyamatosan Mila képén időzött, ami az éjjeli szekrényem pihent az (ágyunk) ágyam jobb oldalán. Az üveg a képkereten meg volt repedve, de a képnek semmi baja nem esett. Átesett az alkohol okozta hirtelen harag hatásán, ami befolyásolta a testemet. Még mindig nézhetem minden részletét ezen a képen. A mosolyát, a bőrét, a haját, Istenem. Még most is érzem a Passion Fruit samponja illatát, amit mindig használt a hajára. Még mindig érzem, ahogy az ajkaimmal végig simítottam a napbarnított bőrén, mintha felhevülne és libabőrbe virágozna a bőre. A mosolya elvakított, amitől fáj a fejem. A nevetése, Istenem, ahogy nevetett. Még mindig hallom. Más volt a nevetése, mint bárkinek. Egyértelműen ez volt a kedvencem, ami olyan ártatlanul és olyan máshogy hallatszott, mint bárki másé. Ez volt az a nevetés, amit kétségbeesetten szeretnék eltüntetni minden egyedül töltött napjából. Utálta a nevetését. Sok mindent utált magán.

Becsuktam a szemeimet, próbáltam kitörölni Mila-t a fejemből. Lenyeltem az utolsó korty italt is az üvegből, amit a kezemben tartottam. Ez volt a negyedik üveg. Meglepődtem, hogy csak most jelentek meg rajtam a részegség nyomai. Éreztem, ahogy az alkohol leküzd a torkomon, felmelegszik, az ütős folyadék leég. Ez az útja a gyomromig. Eltoltam ajkaimtól az üveg száját, pislogtam, gondolkodtam.

Mila arca még mindig előttem van, a fénykép kísérti a gondolataimat. Miért tartottam meg a fényképét? Miért töprengek a tény felett, hogy miért nem maradt tovább? A francba vele! Egy másik ember voltam! Megkaphatok minden lányt, amelyiket csak akarom. Nincs szükségem Mila-ra. Elment. Elment. Soha nem jön már vissza.

„Nem fogom visszakapni.” Legyintettem gondolatban, hisz áthasította a szívemet a fájdalom a gondolattól, hogy elment.
„De, visszakaphatod, szereted őt.” Az öntudatom visszatért, ahogy levágtam az italt az éjjeliszekrényre.
„Szeretett. Nem szeretem Őt már többé. Itt hagyott.” Mérgesen válaszoltam, egy hűvös üveg köré csavartam ujjaimat, bár sosem vettem le az ujjaimat róla.
„Még mindig szereted, csak túl naiv és mérges vagy magaddal szemben ahhoz, hogy ezt megértsd.” Olyan nyugodtan válaszoltak, amilyen hirtelen forróságot és dühöt éreztem az ereimen keresztül. A bőröm elvörösödött, vér kígyózott fel az arcomra, ahogy az ujjaim elfehéredtek.
„ELHAGYOTT, AZ ISTEN SZERELMÉRE, NEM SZERETEM TÖBBÉ!” Kiabáltam a szobámban. Magamban beszéltem, senki másnak.

Beletúrtam a hajamba, ahogy besüllyedtem az ágyamba. Arcomat a kezeimbe temettem, megdörzsöltem a bőrömet, majd nyögtem egyet. Elveszítem. Erre gondoltam, ahogy feküdtem a hátamon, és bámultam felfelé a hálószoba mennyezetére. Lehunytam mind a két szememet, próbáltam magamat a lehető legkeményebben rákényszeríteni, hogy elképzeljem őt, ahogy már nem emlékszek rá, de ez lehetetlen feladatnak tűnt számomra, és a szívem kezelésére.

Próbáltam már más emberekkel is randizni, új emberekkel ismerkedni, vagy csak egyszerűen csinálni a saját dolgaimat és pihenni, de bármikor csináltam, bárkit láttam, rá emlékeztetett. A gondolataim mindig játszanak velem, próbálják velem elhitetni, ha valaki hív, az ő lesz, vagy ha valaki kopogtat az ajtón, a végén neki nyitok ajtót, a karjaimba ugrik, és azt mondja: Soha többé nem akar itt hagyni megint. De ez nem történt meg, amikor hívott valaki vagy meglátogatott valaki. Amikor itt hagyott, elvett tőlem mindent, mindent és mindenkit magával vitt. Egy senki vagyok, egy fogoly a saját otthonomban, megosztom a volt barátnőm emlékeivel, miközben tudom, hogy nem akar tovább velem lenni. Nem akart törődni velem, nem akart már velem beszélgetni, nem akart már szeretni. Egyedül voltam…

Megint az alkoholhoz fordultam, már rosszabb volt, mint amikor elkezdtem inni amikor Mila-val voltam. Majdnem minden nap ittam, többet és többet ittam minden egyes alkalommal, amikor kibírhatatlanul csak Mila-ra gondoltam. Leromboltam az életemet, ahogy az övét is.

NEM KELL VELEM TÖRŐDNÖD SOHA TÖBBÉ! – hallottam a kiabálását a fejemben, amitől még jobban feszítette a fejemet a fejfájás.

Visszaültem az ágyamra mielőtt annak az estének az emlékei teljesen visszatértek a fejembe. Megragadtam megint az üveget a földről, lenyeltem még több, és még több italt,addig, amíg rá nem jöttem, hogy az összes italt kiszürcsöltem mind az utolsó cseppig. Az idő forgott velem, majdnem kicsúszott az üveg a kezem közül. Kibontottam az üveget ujjaim szorításából, engedtem, had csússzon el az üveg a fa padlón. Fogtam a fejem, amikor az üveg csörömpölt a padlón, zavarta a fülemet. Ugyan az a hang, amikor Mila képe a földre zuhant azon az estén. Az estén, amikor elhagyott. Az estén, amikor eldöntötte, hogy nem akar többé az életébe.
Az este, amikor mindent elveszítettem.


13 hónappal korábban

„Ne, már, hagyd abba!” Elhomályosult minden, alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, amikor Mila ködös alakja megjelent előttem. Egykor mogyoróbarna szemei voltak, most teljesen barnák és vörös vércseppek keveredtek a könnyeivel, melyek egyesültek az elhaló nap sugaraival. Elértem, hogy meg tudjam simogatni az arcát, amikor megbotlottam egy kicsit, és elvesztettem az egyensúlyom. Kikapta a kezemből az övét, nyilvánvalóan nem akarta, hogy megérintsem.
„Nézd meg! Túl részeg vagy ahhoz, hogy beismerd, mit csinálsz!” Sírni kezdett, próbálta könnyeit letörölni a kezével, elkenve a nyirkos szempillafestékét a szemei alatt.
„Csak pár pohárral ittam. Jól vagyok!” Mondtam, miközben megpróbáltam összehúzni a szemeimet, hátha kitisztulnak előttem a fények a nappaliban.
„Cody, tudod mennyi az idő?” Kérdezte, de tudta, hogy nem fogok válaszolni a kérdésére. Azóta nem tudom, hogy mennyi az idő, mióta beléptem a klub küszöbén, mondván: nem fogok többé senki és semmi miatt aggódni. „Késő van Cody! Hajnali 4 óra van ezen a kibaszott REGGELen!” Az arcomba ordította, menta illata az orromba párolgott.
„Ha túl késő van, miért vagy még mindig fenn?” Felemeltem a hangomat, ordítozni kezdtem vele, amikor hirtelen csuklani kezdtem.
„MERT AGGÓDTAM MIATTAD! ÉN A BARÁTNŐD VAGYOK, EMLÉKSZEL? AZ EGYETLEN,AKI MINDIG OTTHON VAN ÉS AGGÓDIK ÉRTED, MIKÖZBEN ÚGY LEISZOD MAGAD, HOGY A NEVEDET IS ELFELEJTED! AZ EGYETLEN, AKI MEGÍGÉRTE MATT-NEK ÉS A SZÜLEIDNEK, HOGY MEG FOGSZ VÁLTOZNI! AZ EGYETLEN, AKI SZERET TÉGED! „Sírni kezdett, a hangja megtörte a levegőt.
„Azt kérdeztem, miért vagy fenn még mindig, nem pedig hülye indokokat arra, hogy miért szeretsz engem!” Motyogtam neki, ahogy megfordultam, hogy felmenjek az emeletre az ágyamhoz.
„Látod?! Nincs semmi bajom, teljesen rendbe vagyok.” Hallottam, ahogy Mila felém lépked a hátam mögött, miközben felhúztam szemöldökömet és visszafordultam.
„Rendben vagy, mivel??” Kérdeztem flegmán, miközben unalmas tekintettel néztem rá. Pedig ő a legidegenebb tekintetével meredt rám, amit valaha láttam.
Úgy nézett rám, mint Tom, amikor nem engedtem nézni a kedvenc rajzfilmjét, a Spongya Bob-ot.
Ez a nézés legbelül megölt engem.

Fájt.

„Teljesen kijövök veled, elfogadom a bulikat, amiket rendezel, azt is, hogy későn fekszel le, és nem jössz haza. Nincs veled semmi bajom, Cody!” Válaszolta, majd eltolt a lépcsők felé, és vezetni kezdett. Mögötte lépkedtem, de nem olyan gyorsan, ahogy ő tudott. Éreztem, ahogy meginog alattam a lépcső. Végül már csak vonszoltam magamat felfelé a lépcsőn, amíg megérkeztem oda, ahol Mila-val ketten osztottuk meg a hálószobánkat. A szemöldököm még magasabbra húzódott, amikor megláttam Mila ruháit összepakolva egy bőröndbe.
„Mi a fenét csinálsz?” Kérdeztem tőle. Egyáltalán nem foglalkozott velem, csak megtörölte a szemeit. Sírt. Ezután összeszedte a saját dolgait, körbejárta a szobát, odavonszolta magának, amire később még szüksége lehet a későbbiekben. Nagyon mérges és türelmetlen lettem egy pillanat leforgása alatt. Odabotladoztam hozzá, megragadtam a karját és közelebb rángattam magamhoz. Szemeibe néztem, és láttam ijedt pillantását. „Mi a f*szt csinálsz?”- mondtam neki.
Szemei megteltek dühvel, ahogy ellökte kezét markolásomból, és lépésről lépésre kezdett hátrálni. „Valamit, amit már régen meg kellett volna tennem.”
„Nem fogsz elhagyni.” Mondtam neki nyugodtan, de csak hátat fordított nekem, és pakolt tovább.
„Nyilvánvaló, hogy nem érzed többé már irántam azt, mint régen.” Hörögte kicsivel mélyebb hangon, mint szokta. Hangjával csak úgy hasította a levegőt.
„Te megőrültél! Még jó, még mindig szeretlek!” Kiáltottam neki. Arcát felém fordította, miközben egy újabb könnycsepp csurgott végig arcán.
„AKKOR BIZONYÍTSD BE!” – ordította, miután leültem vele szembe, hiszen nem tudtam, mit csináljak ebben a helyzetben. Gyorsan kapkodta a levegőt, a könnycseppek csak úgy peregtek le az arcán, miközben azt várta, hogy mondjak valamit. Akármit. De nem mondtam. Csak ott ültem és vártam a taszító csendben. Lenézett a földre, megrázta a fejét, amikor újra eleredtek a könnyei. „Gondoltam!”
„MIT AKARSZ, MIT CSINÁLJAK?AZT AKAROD, HOGY KIB*SZOTT RÓZSÁKAT VEGYEK? CSOKIT? MONDJAK NÉHÁNY ELCSÉPELT MONDATOT? AZT AKAROD, HOGY MEGÖLELJELEK? EZ AMIRE VÁGYSZ?” Kiáltottam neki, ahogy visszanézett a szemeimbe.
„VISSZA AKAROK KAPNI A BARÁTOMAT!” Megint sírni kezdett.
„Itt vagyok.” Mondtam neki, de nem tudtam, hogy válaszolhatnék a mondatára. Össze voltam zavarodva. Vissza akarja kapni a barátját? De én itt vagyok! Mi más tudnék még lenni?
„Nem, nem vagy! MEGVÁLTOZTÁL! TE NEM AZ ÉN CODY-M VAGY! AZ ÉN CODY-M SOSEM VÁLASZTOTTA VOLNA A PÉNZ ÉS AZ ALKOHOLT FELETTEM! AZ ÉN CODY-M NEM LENNE RÉSZEG ÉS NEM HAGYNA ITTHON EGYEDÜL! AZ ÉN CODY-M EMLÉKEZNE AZ ÉVFORDULÓNKRA! AZ ÉN CODY-M SZERETNE! TE NEM AZ ÉN CODY-M VAGY!”
„ÉN VAGYOK! KI A F*SZOM LENNÉK?”
„EGY SZÖRNYETEG!” Ordította az arcomba, úgy ömlöttek a könnyek a szemeiből, ahogy az én szívem sírni tudott volna.
„Ne hívj annak.” Idegesen húzgálni kezdtem fel-le a cipzáramat, nem tudtam, mit mondjak. Visszaültem az ágyra. „TE nem szeretsz engem.”
„Végeztem ezzel a játékkal, Cody. Végeztem a játékkal, hogy várjak rád. Meguntam, hogy azt reméljem, meg fogsz változni. Meguntam, hogy várjak rád, már felismerem az embert, akivé váltál. Elegem van ebből! Szeretlek, de nem érdekelsz többé!”
„Ha tényleg szeretsz, akkor nem sétálsz ki azon az ajtón!” Legyintettem, mire szorosabban közelebb húzta a bőröndjeit.
„Ha tényleg szeretsz engem, akkor nem hozol ebbe a helyzetbe!” Válaszolt, majd megragadta utazóbőröndjeit, és keresztülhúzta a szobán. Hallottam, ahogy elindul, majd megint visszafordul. Borzalom töltötte ki szemeit. „NEM LÁTOD MIVÉ LETTÉL?”
Ott álltam, megborzadva, miközben Mila a bőröndjeihez nyúlt amilyen gyorsan csak tudott. Megragadta őket, kirontott a szobából, és leszaladt velük a lépcsőn. Mögé siettem, követtem lefelé a lépcsőn és kétségbeesetten próbáltan rábeszélni, hogy maradjon.
MILA!” Kiabáltam után a lépcső legalsó fokáról, de ő kinyitotta a bejárati ajtót, majd megfordult, hogy egy utolsó pillantást vegyen rám.
Viszlát, Cody!” Ahogy elhagyott, úgy hagyta el a házat és zárta be maga mögött a bejárati ajtót örökre.
Csodálatos, hogy milyen gyorsan kijózanodtam az után, hogy Mila bezárta maga mögött az ajtót, és felfogtam, hogy nem fog visszajönni egyhamar. Éreztem, ahogy a szívem összeomlik a mellkasomban, összetörik, mint az üveg, amit fölhöz vágtam a padlón. Dühöt éreztem, ami áthasított a testemen. Cserbenhagyott a szívem.
RENDBEN, MENJ CSAK, HAGYJ ITT! NYILVÁNVALÓAN NEM ÉRDEKELTELEK SOHA!” Ordítoztam, a hangom az előszobáig elért, és visszhangként hasította a szobák levegőjét. Tudtam, hogy Ő már nem hall engem, tudtam mindent, de csak hazudni tudtam. Pedig mérges voltam, feldúlt, sértett.
Visszavánszorogtam a szobába, fájdalom nyilallt a fejembe, ahogy a szemem elé került valami. Valami, ami táplálta a fájdalmamat, és még jobban összetörtem tőle:
Mila fényképe.


Jelen

A szemeimet a fényképen pihentetem még egyszer, utoljára, figyelem a repedéseket és a csíkokat rajta. Az üveg eltört, de Mila még mindig tökéletesen nézett ki rajta, ahogy mindig is szeretett volna. Erősen Mila-ra gondolok, még jobban és még többet, mióta megbántam, amit tettem. A sok bulizást, klubba járást, az ivást, a csalást, mindent. A hírnév a fejembe szállt. A pénz vált a mindenemé. Elvesztettem az egyetlen dolgot, ami tulajdonképpen tartotta bennem a lelket, az egyetlen embert, aki észrevette, hogy megváltoztam. Mila volt az egyetlen ember, aki azt akarta, hogy megváltozzak, és megpróbált segíteni. De túl naiv voltam és túl önző. Túlságosan elfoglalt a saját életem, és nem aggódtam érte. De legalább egy kicsit része lehettem Mila életének.
Úgy érzem, a gyomrom kezd teljesen felfordulni az alkoholtól, amitől csak nyögni tudok frusztráltságomban. Leromboltam az egész életem és nem érdekel többé. Nem érdekel az életem, a pénzem, a hírnevem, a rajongóim, a zeném, nem érdekel semmi ezen túl.  Nem számítanak többé, amikor boldogtalan vagyok. Az egyetlen dolog, ami érdekel: Mila a végsőkig.

***



Na ez lenne a történet kezdete! Remélem sokatoknak tetszeni fog, legfőképpen, mert megszenvedtem a fordítással, de remélem szalonképesre meg tudtam nektek csinálni. A fejlécet köszönöm Taminak♥a mi kis photoshop bajnokunknak. A kinézeten pedig még javítani fogok:) Köszönöm az olvasást! A következő részt hozom, amikor le tudom fordítani! puszi