Sziasztok! Sajnálom, hogy nem hoztam eddig a második fejezetet, de egyszerűen nincsen időm lefordítani. De jó hír, hogy már készülőfélben van, és véleményem szerint nagyon izgalmas résznek készülődik és nagyon bízom az írójában, hogy az is lesz. Igaz, én már előrehaladtam az olvasással egy kicsit, hisz olvasni ezerszer egyszerűbb, mint lemagyarosítva lefordítani. Remélem nem bánjátok, hogy nem tudok olyan gyakran részt feltölteni. Igazából még jövő héten se lesz, de utána ígérem, hogy bepótolom valahogy. Összeszed minden energiámat, minden kedvemet, és leülök, lefordítok nektek egyszerre két részt.
Nagyon köszönöm annak, aki olvassa, és köszönöm a kommenteket, és az építő kritikákat, nagyon örültem neki. Igazából még mindig nem hiszem el, hogy annyira jó fordító lennék, amilyennek beállítotok, de nagyon köszönöm!♥
Addig is hallgassátok a Surfers Paradise-t! Egyszerűen fantasztikus, beleszerettem a dalszövegekbe meg az egész albumba úgy, ahogy van. Elképesztő! További szép nyarat! Puszi:)
2013. július 19., péntek
2013. július 5., péntek
*Chapter one*
„…A fool for you,
that didn’t know what I had until lost you…”
„…Ez bolondság
számodra, de nem tudtam, amíg el nem vesztettelek…”
2016. Május 21.
Felnyögtem a telefon csörgésére, ami az ágyam melletti
éjjeliszekrényen volt. Fejfájásom az egész fejemen eluralkodott, hányinger kerülgetett,
a gyomromban pedig émelyítő érzés hatalmasodott el: másnaposság. Felültem az
ágyamon, észrevettem, hogy abban a ruhában aludtam el, amelyikben tegnap este
elmentem bulizni: fekete farmer és a bőrkabátom, ami alatt egy fehér póló volt.
Meglepődtem, amikor láttam, hogy a cipőmet viszont a ruhadarabjaimmal
ellentétben, levettem. Hunyorogva kinéztem az ablakon, a nap forró, égető
sugarai bántották a szemeimet. A távolba meredtem, megtöröltem őket görbe
kezeimmel. A telefon harsogó hangja hozta vissza a gondolataimat a jelenbe.
Ásítva magamhoz ragadtam. Gúnyolódva néztem az órára: délelőtt 8:45 perc volt. Visszatereltem
a figyelmem az óráról az üzenetre, ami ott villogott a telefonom kijelzőjén.
Rájöttem, a héten még nem kaptam üzenetet. A szívem hevesen dobogott, hátha az
Ő nevét jelzi majd ki a telefon.
„Csak Matt volt.”
Lezártam a telefont és visszadobtam az éjjeliszekrényre,
megdörzsöltem az arcomat, majd visszafeküdtem az ágyamba. Becsuktam a szememet,
éreztem, ahogy a fejfájásom továbbterjed a testem többi részébe is. Gyengeséget
és reménytelenséget éreztem magamban, mégsem tudtam abbahagyni, amit csináltam.
Az alkohol az egyetlen, ami biztonságot adott, az alkohol volt az egyetlen oka,
hogy nem akartam meghalni. Nincs többé mit veszítenem. A szüleim, Istenem, más
őrültséget sem hallottam tőlük, csak hogy „Meg kell változnod”, úgy látszott,
azt hiszik, hogy alkoholista vagyok. A húgom az óta nem áll szóba velem, mióta
Mila elhagyott. Tom többé már nem néz fel rám. Néha azt érzem, hogy soha többé
nem fog rám úgy gondolni, mint a bátyjára. Matt próbált beszélni párszor a
fejemmel, de akárhányszor próbálta, mindig csúnyán összevesztünk. Akárhányszor
próbálta, mindig azt ordította, mekkora csalódást okoztam, és hogy a hírnév
lerombolta az életemet. Nem érdekelt többé. 22 éves voltam. Egy felnőtt. Nem
érdekelt többé.
Mindenki elhagyott, minden rajongóm. Gondolatban mindig
kigúnyoltam őket. Ha igazi rajongók lettek volna, az én oldalamon álltak volna,
bármin mentem keresztül, de nem tették. Cserbenhagytak, ahogy én is cserbenhagytam
őket, a zenét, a karrieremet, a családomat, a szerelmet. Csak magam miatt aggódtam világ életemben. Nem volt
senki, akivel törődhettem volna. Nemrég volt egy barátnőm, aki azon
zsörtölődött folytonosan, miért járok későn haza minden nap. Nemrég volt a
szüleimmel egy veszekedésem arról, hogy mekkora nagy csalódást okoztam azzal,
amivé lettem. Nem akarom ezt a sok negatív energiát magam körül... Egyedül
voltam. Azon gondolkodtam, hogyan tovább.
Felkeltem az ágyról, ahogy hányinger emelkedett a torkomba,
és gurgulázott a gyomromban. Kiugrottam az ágyból, elkerülve a piásüveget, amit
elősző este elejtettem, és elsiettem a közeli fürdőszobába. Elterültem a hideg
márványpadlón és addig szorítottam, amíg oda nem értem a vécéhez. Kinyitottam a
számat, engedtem, hogy a nyálkás folyadék kiömöljön a testemből, miközben a
vécé fölött tartottam a fejemet. Izzadni kezdett a homlokom, forróságot éreztem
egész testemben. A gyomrom végül kezdett lenyugodni, engedte, hogy levegőhöz
jussak és visszaülhessek a padlóra, és hogy átkínozzam az ujjaimat a hajamon.
Nem éreztem magamat teljes mértékben jól. Olyan volt, mint amikor elmentem
itthonról.
Kinevettem magam, hogy megint EZ van. Leöblítettem a vécét,
visszaültem, és a lábaimat a padlón tartottam. Elsétáltam a tükör előtt,
összehúztam a szemem, hogy jobban megnézzem magam. Letakarítottam egy kicsit az
üveget az ingem ujjával, hogy tisztább képet lássak magam előtt. Hangosan
nevettem azon, ahogy kinézek.
„Úgy néztem ki, mint
egy őrölt.”
A hajam undorítóan nézett ki, ráfért volna egy kis igazítás.
Az arcomnál lenőtt teljesen az államig. A tenyeremet végigsimítottam az
arcomon. Kocsmaszagom volt, a szemeim véraláfutásosak voltak, és alig láttam
velük. Többé nem voltak zöldek, szürkék voltak, besötétedtek a szív fájdalmától
és az árulástól. Nem voltam többé már az a 16 éves fiú, akibe mindenki
beleszeretett, akibe Mila
beleszeretett. Egy vadidegen vagyok, mindenki az körülöttem, még én magam is.
Nem tudom, ki vagyok többé. Hibásnak
éreztem magam, hitványnak és olyannak, aki félreismerte az életet. Elvesztettem
a harcomat önmagammal szemben, üresség van bennem.
„Szükséged van rá.”
A gondolataim versenyt futottak egymással, amitől a fejfájásom egyre erősödött.
„Tudok vigyázni
magamra.”
„Nézz magadra! Kész
katasztrófa vagy nélküle!” A gondolataim csak úgy ordítottak belülről,
ahogy a csaphoz fordultam és megeresztettem a hideg vizet.
„Most már férfi
vagyok. Nincs szükségem egy lányra,
aki gondoskodik rólam.” Legyintettem egyet, majd hagytam, hogy a kezemen végig
folyjon a hidegvíz. Arcomat lefröcsköltem vele, próbáltam magamat megnyugtatni.
Újra megnéztem magamat a tükörben. A kép, amit láttam ködös és eltorzult volt.
„Te már nem az a
férfi vagy aki voltál. Megváltoztál,
és nem a legjobb irányban tetted. Ezt tudod. Elvesztettél mindent, amit valaha
szerettél. Egyedül vagy és reménytelen. Nem vagy férfi, te az a félős kis 16
éves tinédzser vagy, aki vágyik Mila után. Tudod, hogy vissza akarod kapni.
Tudod, hogy szükséged van rá.”
„Minden, amire szükségem van, egy újabb üveg pia, nem pedig Mila.”
Kirohantam a fürdőszobából miután szárazra töröltem az
arcomat, éhességet éreztem a gyomromban. Így kezdődött el az ivászatom. Mila
emlékei segítenének újra magammá válni. Ordítanék magammal. Hallucinálnék.
Megőrülnék, és senki nem segítene nekem. Mintha harcolnék a belsőmmel a
semmiért, de az emlékeim és a gondolataim megölnek. Lassan kezdtem magamat még
jobban elveszíteni.
Megragadtam a kocsi kulcsot a konyhapultról miután
lekullogtam a lépcsőn. Kisétáltam a bejárati ajtón, odarohantam az autómhoz,
kinyitottam az autót majd a vezető ülésbe csúsztam. El kellett mennem messzire
ettől a háztól, minél messzebbre kellett mennem önmagamtól.
+
Kinyitottam a kocsma ajtaját és besétáltam rajta. Hallottam
a biliárdgolyók kattogó hangját és egy férfit, aki örömrivalgásba kezdett a
tévé előtt, mert megnyerte a kedvenc kosárcsapata a meccset. Levettem magamról
a napszemüveget, ami eltakarta a szemeimet, hogy megvédje a kintről betörő erős
fénytől. Itt benn a fény halványabb volt, és minden bűzlött az alkoholtól.
Közelebb mentem a helyhez, ahol mindig ülni szoktam, megigazítottam a
kabátomat, amit tegnap este is viseltem és kivettem a pénztárcámat a fekete
nadrágomból. Meglepődtem, mert találtam még benne pénzt az előző estéről.
„Cody! Megint visszajöttél?” Ahogy a csapos, Miles
felismert, eleresztett egy gyenge nevetést. Megráztam a fejemet és a
végtagjaimat. Már ő is felfogta.
„Igen, menekülnöm kell.”
„Durva heted volt?” Kérdezte, miközben elkészítette a
szokásos adag vodkámat, amit mindig rendeltem, ha ide jöttem. Miles már jól
ismert engem, már majdnem igazán ismert. Ha igazán ismert volna, arra
célozgatott volna, hogy miért haltam meg teljesen legbelül.
„Már majdnem eltaláltad, haver.” Válaszoltam, figyeltem az
újabb adag piát, amit már előre kikészített. Azt akartam, hogy az erős lötty végigfolyjon
a torkomon.
„Tudod Codes, ha beszélni akarsz róla, nekem elmondhatod.”
Bíztatott, ahogy lehajtottam a második adagot. Megráztam a fejemet mondatára.
Mindig nagyra értékeltem Miles-t. Mindig egy igaz pasas
volt. Mindig emlékeztetett a haverjaimra Ausztráliában. Sosem fordított hátat
nekem és próbálta kitalálni mi lehet a bajom. Az volt a probléma, hogy nem
akartam senki felé nyitni. Nem volt szükségem senki másra, aki beleszól a
hibáimba és a döntéseimbe. Jobban éreztem magam egyedül, magamban, miközben
csak a saját problémáim miatt aggódtam. Nem akartam, hogy Miles vigasztaljon.
Egy mosolyt az arcomra erőltettem a kedvéért.
„Rendben köszönöm, bár csak annyi az egész, hogy egy kicsit
rendbe kell szednem a gondolataimat.” Nyugtattam meg, mire felhúzta az egyik szemöldökét,
amíg én felhajtottam a harmadik adag röviditalt. Az alkohol sem hatott már meg
többé.
„Biztos vagy benne? Nem vagy magadnál hónapok óta. Mindig
itt vagy, kiütöd magad, és depressziós vagy. Nagyszerű srác vagy, Cody. Nem
akarlak így látni, mint életed ezen szakaszában.” Magyarázta. Miközben száját
elhagyták ezek a szavak, lehajtottam a negyedik felest.
„Csak szükségem van egy kis időre messze a valóságtól.”
+
A testem teljesen le volt zsibbadva. Alig láttam el az
orromig és lelassult a mozgásom. Rá kellett jönnöm, hogy még mindig a kocsmában
ülök újabb adag piáért sóvárogva. Mila járt még mindig a fejemben, láttam,
ahogy újra elhagy.
„Adj egy újabb kört!” Kiabáltam elmosódott hangon Miles-nek,
miközben lefektettem a fejemet a bárpultra. A nyálam még több alkohol után
csorgott.
„Cody, késő van, és alig tudod a fejedet is megtartani. Haza
kellene menned.” Magyarázta Miles, miközben kiegyenesedtem, elvakítva torz
látásom.
„Újabb körre van szükségem, nézd! Többet fizetek érte!”
Próbáltam megvesztegetni. Készpénzért nyúltam a pénztárcámba, de közben majdnem
átestem a bárpulton. Túl részeg voltam, hogy fenn tartsam magamat.
„ Az egyetlen dolog, amire szükséged van, az az otthonod.”
„Nem mehetek haza, amíg Ő jár a fejemben!” Dadogtam,
miközben a kocsma teljesen elcsendesült.
„Ki jár a fejedben?”
Lefagytam, küzdöttem az ellen, hogy elhagyjam magamat a
bárpulton. Fel kellett állnom a saját lábaimra.
„Tudod, mit? Felejtsük el, elmegyek!” Eldöntöttem, felraktam
a napszemüvegemet, és kibotladoztam a kocsmából egy szó nélkül. Bevágtam az
ajtót és abba az irányba inogtam, ahova leparkoltam az autómat. A lábaim olyanok voltak, mint a zselatin,
képtelennek éreztem irányítani őket. Nem tudtam, miért viseltem a
napszemüveget, teljesen sötét volt kint. Nem tudtam, hogy mennyi lehet az idő,
de nem is érdekelt. Elindultam az egyetlen úton, ami hazavezetett.
Kihalásztam a kulcsokat a zsebemből, próbáltam megmarkolni
őket. Megragadtam a fémdarabokat óvatosan, kinyitottam a kocsi ajtaját és
becsusszantam rajta. Friss levegőért kapkodtam, ahogy átfordultam az utastérbe,
majd visszafordultam és becsuktam az ajtót. A gyújtás felé fordítottam
szemeimet, beindítottam az autót, és elhagytam a helyet, ahol eddig parkoltam.
Három alkalommal is pislognom kellet, amikor úgy éreztem,
hogy a szemeim kezdik feladni a szolgálatot és behomályosodnak. Az autó úgy
mozgott ilyenkor, mintha valaki ringatta volna egyik helyről a másikra. Az
ujjaimat a kormányon kellett volna tartanom. A szembejövő autók fényei
megnehezítették a látásomat. Hunyorogtam, próbáltam a saját sávomba maradni,
miközben menekültem a vakító fényektől. Hallottam, hogy dudálnak az emberek a
vakmerő vezetési stílusomra, de nem foglalkoztam velük, a saját dolgommal
foglalkoztam, egyszerűen csak haza akartam jutni. Csak azt akartam, hogy
bemászhassak az ágyamba és álomba zuhanhassak.
Elfordultam jobbra, miközben hallottam a hangját vulkánként
kitörni a füleimben.
„Cody, ne csináld ezt magaddal.” Suttogta Mila a fülembe.
Megráztam erőszakosan a fejemet, összeszorítottam egy pillanatra a szemeimet,
visszatereltem a fegyelmemet az útra. Nem itt, és nem most.
„Kérlek, tönkreteszed az életedet!”
Elmezavar. Gondoltam,
megdörzsöltem a szemeimet és nem figyeltem a szavaira. Nem volt itt. Valahol
távol volt ettől a helytől. Hogy a fenébe tudott így is hozzám beszélni?
„Csak részeg
vagy, ne aggódj emiatt.” Nyugtatgattam magamat, ahogy éreztem, hogy a hangjára
újra fájni kezdett a fejem.
„Ez nem te vagy! Már annyi nagyszerű dolgot csináltál! Ne
hibáztasd magadat a múlt miatt!”
Csalódott vagyok. Visszaemlékeztem, kinevettem magamat.
Ráfordultam az országútra. Máris közelebb találtam magamat a házamhoz.
Elcsesztem az életemet.
Leromboltam a kapcsolatom az egyetlen lánnyal, aki igazán
szeretett.
A szüleimnek csalódást okoztam.
A rajongóim hátat fordítottak nekem.
Nincs több ihletem a zenéléshez.
Elvesztem ebben a világban, és senki sincs, aki megmentene.
Forró és dühös könnycseppeket éreztem lefolyni az arcomon, eltakarták
szemeimet, amitől még rosszabb lett a látásom, mint előtte. Dühös voltam
magamra. Mérges voltam minden hibára, amit elkövettem. Most kezdtem el belátni,
hogy mindenkinek igaza volt, aki hibáztatott. Megsérült a büszkeségem.
Megsérült a kinézetem. Megsérült a szívem. Csak annyit akartam, hogy
összegömbölyödhessek az ágyamban, és amikor felkelek, Mila visszatérjen, és ott
aludna az ágy másik oldalán, anyu megöleljen, és azt mondje, hogy büszke rám,
apu azt mondja, hogy szép munkát végeztem, a húgom megint rám mosolyogjon, a
kisöcsém felnézzen rám, a menedzserem támogasson, és a rajongóim szeressenek.
Mindent vissza akarok kapni, de már késő.
Éreztem, ahogy a sós könnycseppek végig szaladnak az
arcomon, és a számon végződnek.
„MOST BOLDOG VAGY?” Kiabáltam az autómban.
Nem tudtam, hogy kinek ordítozok: magamnak, vagy a világnak?
Úgy látszott, hogy mégis foglalkozok a múltammal. Hírtelen harag futott végig
túlhajszolt testemen, végig gondoltam a szavakat, amiket az előbb köptem ki
ajkaimon. Elmosódtak, megfulladt az alkoholban minden józan gondolatom.
„AZ ÉLETEM ROMOKBAN ÁLL! GRATULÁLOK! ELCSESZTEM! Sírni
kezdtem, a szemeimet az autó rádiójára emeltem. 11:11 – megjelent az idő, a
neon zöld színű számok visszatükröződtek a szememben. Megráztam a fejemet, elvesztve
minden reményemet. Hirtelen, mintha elkezdtem volna tönkremenni. Úgy éreztem,
hogy a szívem kezdene rohamosan összeomlani, és lezuhanni a gyomromba. Úgy
éreztem, mindjárt megfulladok, hülye és értéktelen vagyok. Elég kétségbeesett
voltam ahhoz, hogy megpróbáljak mindent, hogy visszakapjam az életet, ami
előtte az enyém volt.
„Csak vissza akarom kapni az életemet.” Suttogtam, hagytam,
hogy a könnyek lezuhogjanak az arcomon. „Nem
akarok többé csalódás lenni.”
„Nem akarom többé, hogy Mila utáljon engem.” Elsírtam
magamnak a bánatomat. A hangom rekedt volt, alig lehetett érteni a szavaimat.
„Boldog szeretnék lenni újra.”
„Egy katasztrófa vagyok!” Folytattam.”Vissza akarom kapni a
családomat! Vissza szeretném kapni a rajongóimat…” Szünetet tartottam, magam
elé bámultam, elvettem a tekintetem az útról. Gombócot éreztem a torkomban. „Vissza akarom kapni Mila-t.”
Letöröltem a könnycseppjeimet, visszameredtem az útra.
Lecsuktam a szemeimet, sóhajtottam egyet. Letöröltem a hosszú könnypatakokat az
arcomról, hogy tisztább képet kapjak, de az alkohol szigorúan korlátozta a
látásomat. Felnyögtem a hirtelen érkező autók lámpáinak fényétől, eltakartam az
arcomat a kezemmel mielőtt az autóm érintkezett volna a szembe jövő kocsival.
Nem tudtam beszélni, nem hogy segítségért kiáltani.
Újra sírni kezdtem.
Azt kívántam, bárcsak megértenének, megbocsássanak,
szeressenek megint, és hogy legyen egy újabb esélyem a szeretetre.
Sírtam, hogy visszakaphassam a családomat,
visszakaphassam a rajongóimat,
és Mila-t is visszakaphassam.
2013. július 1., hétfő
Prológus
„I know your bags
ain’t packed, we’re better than that…”
„Tudom, hogy a
táskáid még nincsenek becsomagolva, mi jobbak vagyunk annál…’
’Cody’
Csendben leültem az ágy szélére reggel 9:15-kor, a látásom
ködös volt és a testem kezdett elzsibbadni. A tekintetem folyamatosan Mila
képén időzött, ami az éjjeli szekrényem pihent az (ágyunk) ágyam jobb
oldalán. Az üveg a képkereten meg volt repedve, de a képnek semmi baja nem
esett. Átesett az alkohol okozta hirtelen harag hatásán, ami befolyásolta a
testemet. Még mindig nézhetem minden részletét ezen a képen. A mosolyát, a
bőrét, a haját, Istenem. Még most is érzem a Passion Fruit samponja illatát,
amit mindig használt a hajára. Még mindig érzem, ahogy az ajkaimmal végig
simítottam a napbarnított bőrén, mintha felhevülne és libabőrbe virágozna a
bőre. A mosolya elvakított, amitől fáj a fejem. A nevetése, Istenem, ahogy
nevetett. Még mindig hallom. Más volt a nevetése, mint bárkinek. Egyértelműen
ez volt a kedvencem, ami olyan ártatlanul és olyan máshogy hallatszott, mint
bárki másé. Ez volt az a nevetés, amit kétségbeesetten szeretnék eltüntetni
minden egyedül töltött napjából. Utálta a nevetését. Sok mindent utált magán.
Becsuktam a szemeimet, próbáltam kitörölni Mila-t a
fejemből. Lenyeltem az utolsó korty italt is az üvegből, amit a kezemben
tartottam. Ez volt a negyedik üveg. Meglepődtem, hogy csak most jelentek meg
rajtam a részegség nyomai. Éreztem, ahogy az alkohol leküzd a torkomon,
felmelegszik, az ütős folyadék leég. Ez az útja a gyomromig. Eltoltam ajkaimtól
az üveg száját, pislogtam, gondolkodtam.
Mila arca még mindig előttem van, a fénykép kísérti a
gondolataimat. Miért tartottam meg a fényképét? Miért töprengek a tény felett,
hogy miért nem maradt tovább? A francba vele! Egy másik ember voltam! Megkaphatok
minden lányt, amelyiket csak akarom. Nincs szükségem Mila-ra. Elment. Elment. Soha nem jön már vissza.
„Nem fogom visszakapni.”
Legyintettem gondolatban, hisz áthasította a szívemet a fájdalom a gondolattól,
hogy elment.
„De, visszakaphatod,
szereted őt.” Az öntudatom visszatért, ahogy levágtam az italt az
éjjeliszekrényre.
„Szeretett. Nem
szeretem Őt már többé. Itt hagyott.” Mérgesen válaszoltam, egy hűvös üveg
köré csavartam ujjaimat, bár sosem vettem le az ujjaimat róla.
„Még mindig szereted,
csak túl naiv és mérges vagy magaddal szemben ahhoz, hogy ezt megértsd.”
Olyan nyugodtan válaszoltak, amilyen hirtelen forróságot és dühöt éreztem az
ereimen keresztül. A bőröm elvörösödött, vér kígyózott fel az arcomra, ahogy az
ujjaim elfehéredtek.
„ELHAGYOTT, AZ ISTEN
SZERELMÉRE, NEM SZERETEM TÖBBÉ!” Kiabáltam a szobámban. Magamban beszéltem,
senki másnak.
Beletúrtam a hajamba, ahogy besüllyedtem az ágyamba. Arcomat
a kezeimbe temettem, megdörzsöltem a bőrömet, majd nyögtem egyet. Elveszítem. Erre gondoltam, ahogy
feküdtem a hátamon, és bámultam felfelé a hálószoba mennyezetére. Lehunytam
mind a két szememet, próbáltam magamat a lehető legkeményebben rákényszeríteni,
hogy elképzeljem őt, ahogy már nem
emlékszek rá, de ez lehetetlen feladatnak tűnt számomra, és a szívem
kezelésére.
Próbáltam már más emberekkel is randizni, új emberekkel
ismerkedni, vagy csak egyszerűen csinálni a saját dolgaimat és pihenni, de
bármikor csináltam, bárkit láttam, rá emlékeztetett. A gondolataim mindig játszanak
velem, próbálják velem elhitetni, ha valaki hív, az ő lesz, vagy ha valaki
kopogtat az ajtón, a végén neki nyitok ajtót, a karjaimba ugrik, és azt mondja:
Soha többé nem akar itt hagyni megint. De ez nem történt meg, amikor hívott
valaki vagy meglátogatott valaki. Amikor itt hagyott, elvett tőlem mindent,
mindent és mindenkit magával vitt. Egy senki vagyok, egy fogoly a saját
otthonomban, megosztom a volt barátnőm emlékeivel, miközben tudom, hogy nem
akar tovább velem lenni. Nem akart törődni velem, nem akart már velem
beszélgetni, nem akart már szeretni. Egyedül voltam…
Megint az alkoholhoz fordultam, már rosszabb volt, mint
amikor elkezdtem inni amikor Mila-val voltam. Majdnem minden nap ittam, többet
és többet ittam minden egyes alkalommal, amikor kibírhatatlanul csak Mila-ra
gondoltam. Leromboltam az életemet, ahogy az övét is.
NEM KELL VELEM TÖRŐDNÖD SOHA TÖBBÉ! – hallottam a kiabálását a
fejemben, amitől még jobban feszítette a fejemet a fejfájás.
Visszaültem az ágyamra mielőtt annak az estének az emlékei
teljesen visszatértek a fejembe. Megragadtam megint az üveget a földről, lenyeltem
még több, és még több italt,addig, amíg rá nem jöttem, hogy az összes italt
kiszürcsöltem mind az utolsó cseppig. Az idő forgott velem, majdnem kicsúszott
az üveg a kezem közül. Kibontottam az üveget ujjaim szorításából, engedtem, had
csússzon el az üveg a fa padlón. Fogtam a fejem, amikor az üveg csörömpölt a
padlón, zavarta a fülemet. Ugyan az a hang, amikor Mila képe a földre zuhant
azon az estén. Az estén, amikor elhagyott. Az estén, amikor eldöntötte, hogy
nem akar többé az életébe.
Az este, amikor mindent elveszítettem.
13 hónappal korábban
„Ne, már, hagyd abba!”
Elhomályosult minden, alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, amikor Mila
ködös alakja megjelent előttem. Egykor mogyoróbarna szemei voltak, most
teljesen barnák és vörös vércseppek keveredtek a könnyeivel, melyek egyesültek
az elhaló nap sugaraival. Elértem, hogy meg tudjam simogatni az arcát, amikor
megbotlottam egy kicsit, és elvesztettem az egyensúlyom. Kikapta a kezemből az
övét, nyilvánvalóan nem akarta, hogy megérintsem.
„Nézd meg! Túl részeg vagy ahhoz, hogy beismerd, mit
csinálsz!” Sírni kezdett, próbálta könnyeit letörölni a kezével, elkenve a
nyirkos szempillafestékét a szemei alatt.
„Csak pár pohárral
ittam. Jól vagyok!” Mondtam, miközben megpróbáltam összehúzni a szemeimet,
hátha kitisztulnak előttem a fények a nappaliban.
„Cody, tudod mennyi az
idő?” Kérdezte, de tudta, hogy nem fogok válaszolni a kérdésére. Azóta nem
tudom, hogy mennyi az idő, mióta beléptem a klub küszöbén, mondván: nem fogok
többé senki és semmi miatt aggódni. „Késő
van Cody! Hajnali 4 óra van ezen a kibaszott REGGELen!” Az arcomba
ordította, menta illata az orromba párolgott.
„Ha túl késő van,
miért vagy még mindig fenn?” Felemeltem a hangomat, ordítozni kezdtem vele,
amikor hirtelen csuklani kezdtem.
„MERT AGGÓDTAM
MIATTAD! ÉN A BARÁTNŐD VAGYOK, EMLÉKSZEL? AZ EGYETLEN,AKI MINDIG OTTHON VAN ÉS
AGGÓDIK ÉRTED, MIKÖZBEN ÚGY LEISZOD MAGAD, HOGY A NEVEDET IS ELFELEJTED! AZ EGYETLEN,
AKI MEGÍGÉRTE MATT-NEK ÉS A SZÜLEIDNEK, HOGY MEG FOGSZ VÁLTOZNI! AZ EGYETLEN,
AKI SZERET TÉGED! „Sírni kezdett, a hangja megtörte a levegőt.
„Azt kérdeztem, miért
vagy fenn még mindig, nem pedig hülye indokokat arra, hogy miért szeretsz
engem!” Motyogtam neki, ahogy megfordultam, hogy felmenjek az emeletre az
ágyamhoz.
„Látod?! Nincs semmi bajom,
teljesen rendbe vagyok.” Hallottam, ahogy Mila felém lépked a hátam mögött,
miközben felhúztam szemöldökömet és visszafordultam.
„Rendben vagy, mivel??” Kérdeztem flegmán, miközben unalmas tekintettel
néztem rá. Pedig ő a legidegenebb tekintetével meredt rám, amit valaha láttam.
Úgy nézett rám, mint Tom, amikor
nem engedtem nézni a kedvenc rajzfilmjét, a Spongya Bob-ot.
Ez a nézés legbelül megölt engem.
Fájt.
„Teljesen kijövök
veled, elfogadom a bulikat, amiket rendezel, azt is, hogy későn fekszel le, és nem
jössz haza. Nincs veled semmi bajom, Cody!” Válaszolta, majd eltolt a
lépcsők felé, és vezetni kezdett. Mögötte lépkedtem, de nem olyan gyorsan,
ahogy ő tudott. Éreztem, ahogy meginog alattam a lépcső. Végül már csak
vonszoltam magamat felfelé a lépcsőn, amíg megérkeztem oda, ahol Mila-val
ketten osztottuk meg a hálószobánkat. A szemöldököm még magasabbra húzódott,
amikor megláttam Mila ruháit összepakolva egy bőröndbe.
„Mi a fenét csinálsz?”
Kérdeztem tőle. Egyáltalán nem foglalkozott velem, csak megtörölte a szemeit.
Sírt. Ezután összeszedte a saját dolgait, körbejárta a szobát, odavonszolta
magának, amire később még szüksége lehet a későbbiekben. Nagyon mérges és
türelmetlen lettem egy pillanat leforgása alatt. Odabotladoztam hozzá,
megragadtam a karját és közelebb rángattam magamhoz. Szemeibe néztem, és láttam
ijedt pillantását. „Mi a f*szt csinálsz?”-
mondtam neki.
Szemei megteltek dühvel, ahogy ellökte kezét markolásomból,
és lépésről lépésre kezdett hátrálni. „Valamit,
amit már régen meg kellett volna tennem.”
„Nem fogsz elhagyni.”
Mondtam neki nyugodtan, de csak hátat fordított nekem, és pakolt tovább.
„Nyilvánvaló, hogy nem
érzed többé már irántam azt, mint régen.” Hörögte kicsivel mélyebb hangon,
mint szokta. Hangjával csak úgy hasította a levegőt.
„Te megőrültél! Még jó, még mindig szeretlek!”
Kiáltottam neki. Arcát felém fordította, miközben egy újabb könnycsepp csurgott
végig arcán.
„AKKOR BIZONYÍTSD BE!”
– ordította, miután leültem vele szembe, hiszen nem tudtam, mit csináljak ebben
a helyzetben. Gyorsan kapkodta a levegőt, a könnycseppek csak úgy peregtek le
az arcán, miközben azt várta, hogy mondjak valamit. Akármit. De nem mondtam. Csak ott ültem és
vártam a taszító csendben. Lenézett a földre, megrázta a fejét, amikor újra
eleredtek a könnyei. „Gondoltam!”
„MIT AKARSZ, MIT
CSINÁLJAK?AZT AKAROD, HOGY KIB*SZOTT RÓZSÁKAT VEGYEK? CSOKIT? MONDJAK NÉHÁNY
ELCSÉPELT MONDATOT? AZT AKAROD, HOGY MEGÖLELJELEK? EZ AMIRE VÁGYSZ?”
Kiáltottam neki, ahogy visszanézett a szemeimbe.
„VISSZA AKAROK KAPNI A
BARÁTOMAT!” Megint sírni kezdett.
„Itt vagyok.”
Mondtam neki, de nem tudtam, hogy válaszolhatnék a mondatára. Össze voltam
zavarodva. Vissza akarja kapni a barátját? De én itt vagyok! Mi más tudnék még
lenni?
„Nem, nem vagy!
MEGVÁLTOZTÁL! TE NEM AZ ÉN CODY-M VAGY! AZ ÉN CODY-M SOSEM VÁLASZTOTTA VOLNA A
PÉNZ ÉS AZ ALKOHOLT FELETTEM! AZ ÉN CODY-M NEM LENNE RÉSZEG ÉS NEM HAGYNA
ITTHON EGYEDÜL! AZ ÉN CODY-M EMLÉKEZNE AZ ÉVFORDULÓNKRA! AZ ÉN CODY-M SZERETNE!
TE NEM AZ ÉN CODY-M VAGY!”
„ÉN VAGYOK! KI A
F*SZOM LENNÉK?”
„EGY SZÖRNYETEG!” Ordította
az arcomba, úgy ömlöttek a könnyek a szemeiből, ahogy az én szívem sírni tudott
volna.
„Ne hívj annak.” Idegesen
húzgálni kezdtem fel-le a cipzáramat, nem tudtam, mit mondjak. Visszaültem az
ágyra. „TE nem szeretsz engem.”
„Végeztem ezzel a
játékkal, Cody. Végeztem a játékkal, hogy várjak rád. Meguntam, hogy azt reméljem,
meg fogsz változni. Meguntam, hogy várjak rád, már felismerem az embert, akivé
váltál. Elegem van ebből! Szeretlek, de nem érdekelsz többé!”
„Ha tényleg szeretsz,
akkor nem sétálsz ki azon az ajtón!” Legyintettem, mire szorosabban
közelebb húzta a bőröndjeit.
„Ha tényleg szeretsz
engem, akkor nem hozol ebbe a helyzetbe!” Válaszolt, majd megragadta utazóbőröndjeit,
és keresztülhúzta a szobán. Hallottam, ahogy elindul, majd megint visszafordul.
Borzalom töltötte ki szemeit. „NEM LÁTOD MIVÉ LETTÉL?”
Ott álltam, megborzadva, miközben Mila a bőröndjeihez nyúlt
amilyen gyorsan csak tudott. Megragadta őket, kirontott a szobából, és
leszaladt velük a lépcsőn. Mögé siettem, követtem lefelé a lépcsőn és
kétségbeesetten próbáltan rábeszélni, hogy maradjon.
„MILA!” Kiabáltam
után a lépcső legalsó fokáról, de ő kinyitotta a bejárati ajtót, majd
megfordult, hogy egy utolsó pillantást vegyen rám.
„Viszlát, Cody!” Ahogy
elhagyott, úgy hagyta el a házat és zárta be maga mögött a bejárati ajtót
örökre.
Csodálatos, hogy milyen gyorsan kijózanodtam az után, hogy
Mila bezárta maga mögött az ajtót, és felfogtam, hogy nem fog visszajönni
egyhamar. Éreztem, ahogy a szívem összeomlik a mellkasomban, összetörik, mint
az üveg, amit fölhöz vágtam a padlón. Dühöt éreztem, ami áthasított a testemen.
Cserbenhagyott a szívem.
„RENDBEN, MENJ CSAK,
HAGYJ ITT! NYILVÁNVALÓAN NEM ÉRDEKELTELEK SOHA!” Ordítoztam, a hangom az
előszobáig elért, és visszhangként hasította a szobák levegőjét. Tudtam, hogy Ő
már nem hall engem, tudtam mindent, de csak hazudni tudtam. Pedig mérges voltam,
feldúlt, sértett.
Visszavánszorogtam a szobába, fájdalom nyilallt a fejembe,
ahogy a szemem elé került valami. Valami, ami táplálta a fájdalmamat, és még
jobban összetörtem tőle:
Mila fényképe.
Jelen
A szemeimet a fényképen pihentetem még egyszer, utoljára, figyelem
a repedéseket és a csíkokat rajta. Az üveg eltört, de Mila még mindig
tökéletesen nézett ki rajta, ahogy mindig is szeretett volna. Erősen Mila-ra
gondolok, még jobban és még többet, mióta megbántam, amit tettem. A sok
bulizást, klubba járást, az ivást, a csalást, mindent. A hírnév a fejembe
szállt. A pénz vált a mindenemé. Elvesztettem az egyetlen dolgot, ami
tulajdonképpen tartotta bennem a lelket, az egyetlen embert, aki észrevette,
hogy megváltoztam. Mila volt az egyetlen ember, aki azt akarta, hogy
megváltozzak, és megpróbált segíteni. De túl naiv voltam és túl önző.
Túlságosan elfoglalt a saját életem, és nem aggódtam érte. De legalább egy
kicsit része lehettem Mila életének.
Úgy érzem, a gyomrom kezd teljesen felfordulni az
alkoholtól, amitől csak nyögni tudok frusztráltságomban. Leromboltam az egész
életem és nem érdekel többé. Nem érdekel az életem, a pénzem, a hírnevem, a
rajongóim, a zeném, nem érdekel semmi ezen túl. Nem számítanak többé, amikor boldogtalan
vagyok. Az egyetlen dolog, ami érdekel: Mila a végsőkig.
***
Na ez lenne a történet kezdete! Remélem sokatoknak tetszeni fog, legfőképpen, mert megszenvedtem a fordítással, de remélem szalonképesre meg tudtam nektek csinálni. A fejlécet köszönöm Taminak♥a mi kis photoshop bajnokunknak. A kinézeten pedig még javítani fogok:) Köszönöm az olvasást! A következő részt hozom, amikor le tudom fordítani! puszi
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)