2013. augusztus 5., hétfő

*Chapter two*






„…I may have lost my now, haven’t forgotten my way home…”
„…Talán elvesztettem a jelenemet, de sosem felejtem el az utam hazafelé…”



2016. Május 22.
sürgősségi részleg: reggel 7:43

 


„Várj, ébredezik!” Egy ismeretlen hang hallatszott be a szobába. Csoszogást hallottam magam körül.
A szemhéjaim kíváncsian kinyíltak, amikor hirtelen a fény bevilágított a szemembe. Átfordítottam a fejem az ellenkező irányba. Kieresztettem a torkomból egy fájdalmas nyögést, miközben megpróbáltam a szemeimet szorosan kifeszíteni.

„Cody, ha hallasz engem, nyisd ki a szemeidet.” Ugyan az a barátságtalan hang ütötte meg a fülemet, mint egy perccel ezelőtt, csak ezúttal hangosabban. Összeszorítottam a szemeimet.

„Nem tudom, túl fényes.” Válaszoltam rekedten. Olyan volt a hangom, mintha valamivel végigkarcoltak volna a hangszálaimon.

„Magánál van.” Gügyögte a hang. Próbáltam felemelni a nyakamat, hogy lássam, mi történik, de valami nem engedte. Nyomás nehezedett rám. Kinyitottam az egyik szememet, hogy körbe nézzek, mi van körülöttem. Teljesen más volt, mint a hálószobám: egy kis, fehér szoba, két kicsi ablakkal, drapp színű függönyökkel, rácsokkal az ágy körül. Ez a hely teljes egészében más volt, mint az otthonom. Körbe néztem mind a két oldalamon. Próbáltam megtalálni, merről jött az idegen hang: egy orvos állt mellettem neon zöld, satnya pólóban és kék kesztyűkkel a kezén.

„Hol vagyok?” Kérdeztem tőle, miközben a szemeit figyeltem, ahogy fekvő testemen táncoltatja őket. A nőnek mogyoróbarna szemei voltak.

„Cody, én Cabana doktor vagyok. Egy korházban vagy.” Világosított fel, miközben egy zavaros pillantást vetett rám.

„Miért?” Kérdeztem tőle. Odavánszorgott a kórlaphoz, valószínűleg jobban érezte magát, hogy pontos magyarázatot adhatott arról, mi történt.

„Úgy látszik, hogy egy meglehetősen komoly balesetbe keveredett az I-93-as számú országúton. Szerencsésnek gondolhatja magát, Mr. Simpson, ott hagyhatta volna a fogát.” Magyarázta nekem. Csöndben hallgattam, mit mond, miközben elvettem róla a tekintetemet, inkább a sápadt, csempézett mennyezetet bámultam. „ Próbálja meg elviselni. Egy kisebb sokk érte magát, megrándult a nyaka, eltört a bokája, és az egész testét vágások és zúzódások borítják.” Magyarázta megint a nő, miközben az ágyam végénél állt, és töltötte a kórlapot. A mondandója végén vetett még egy pillantást rám.

Felszisszentem, ahogy újabb adagnyi fájdalom nyilallt bele a koponyámba, amivel visszavontam az orvos figyelmét magamra.

„Semmiség, csak migrénem van.” Gondoltam. Észre sem vettem, hogy kimondom hangosan. 

„Talán az ütközés erejétől van. Hozni fogok magának fájdalomcsillapítót.” Biztosított róla a doki, hogy meg fogom kapni a gyógyszert, majd kiviharzott a kórteremből.

Miközben lehunytam a szememet, az egész forgatókönyv lepergett előttem. Úgy éreztem magamat, mint akit megvertek, és számtalanszor földhöz vágtak. Annyira sebesültnek éreztem magamat. Fájt a fejem, olyan volt, mintha a nyakamat daruval tudnám csak megemelni, és égett a lábam. Az ujjaimat fel-le csúsztattam magamon, éreztem, hogy minden érzés visszajön a végtagjaimba. Kezdtem megérteni, hogyan kezdődött a baleset. Próbáltam nem törődni vele. Csak el akartam erről a helyről menekülni, és visszamenni az otthonomba.

Az ajtó nyílni kezdett, mire odakaptam a fejemet. Lassan, és óvatosan nyílt, a személy, aki be akart jönni valószínűleg azt gondolhatta, hogy talán elaludtam, és nem akart felébreszteni. Nem láttam, ki volt az. Figyelembe kellett vennem, hogy a nyakam ki volt támasztva, és nem tudtam eléggé felemelni. Ezért inkább folytattam a plafon bámulását, miközben egyenletesen vettem a levegőt.

„Cody?” Suttogta a hang valahol mellettem a szobában. Felhúztam a szemöldököm… egy ismerős hang. Vajon csalnak az érzékeim? Nem hallottam ezt a hangot legalább egy éve. Visszatartottam a nyálat, ami a számból készült előjönni az álmodozástól. Vártam a csendben, hogy kiderüljön, hogy újra csak képzelődök, és csak az elmém játszik velem, vagy ez a valóság. „Codes, ébren vagy?”

„Alli?” Közelebb hívtam, majd hallottam, ahogy az ágyam mellé siet, megáll mellettem és némileg felém hajol, hogy láthassam az arcát. Annyira rosszul nézett ki, ahogyan én nézhettem. Nyilvánvalóan nemrég kelhetett fel: a haja szanaszét állt, az arcán nem volt smink se, és még pizsamát viselt. Könnyek árasztották el a szemeit, ahogy az enyémekbe nézett, kezét a szája elé emelte. „Alls, ne sírj!”

„Cody, nézz magadra!” Felkiáltott, a könnyei a szíve legmélyéből előtörve gördültek le az arcán. „Borzasztóan nézel ki!”

„Te sem nézel ki olyan jól, mint szoktál!” Vicceltem, megpróbáltam felvillanyozni a hangulatot, de Alli ugyan olyan komoly maradt, és a könnyei még mindig elhomályosították tekintetét.

„Tudtam, hogy hamarabb kellett volna veled beszélnem, tudtam, hogy ez meg fog történni!” Csak sírt, és sírt, nem tudta visszafojtani a könnyeit. Magát hibáztatta mindazokért a hibákért, amiket elkövettem. 

„Alli, ez nem a te hibád, rendben? Ne hibáztasd magadat!” Utasítottan, hogy nézzen a szemeimbe.

„Hogy tehetném, Cody? Nézz magadra! Kaptam egy hívást, amiben az állt, hogy megtalálták a bátyámat, és behozták a kórházba egy komoly baleset miatt, és hogy várod el, hogy ne hibáztassam magamat??” Veszekedett; a harag, ami benne volt, már elpárolgott belőle, de a szívfájdalma ugyan úgy érintetlen maradt. 

„Ha hamarabb beszéltem volna veled, vagy legalább hívtalak volna-„

„Alli, fejezd be!” Figyelmeztettem rekedt és mély hangon, amitől elhallgatott, és figyelte, mivel fogom folytatni. „Ez közel sem a te hibád. Elkövettem hibákat, tudom. De csak magam miatt csináltam őket. Részegre ittam magamat és azt hittem, haza tudok vezetni, de nem tudtam. Ott voltál, amikor a baleset történt? Nem! Nem tudtad, hol a francba voltam! Valószínűleg már nem érdekelt, hol vagyok! Úgyhogy fejezd be azt, hogy magadat hibáztatod azért, amit én csináltam.”

„Cody…” Kinyitottam óvatosan a karjaimat, amikor megláttam, mennyire reszketnek az ajkai.

Gyere ide."

Csuklott egyet a rengeteg könnytől, amit az útjára engedett, amíg gyengéden a karjaimba süllyedt, óvatosan, úgy, hogy ne okozzon fájdalmat nekem. Adtam egy csókot a homlokára, megsimítottam a hátát, amíg ölelt engem.

„Sajnálom, hogy nem voltam melletted.” Motyogta a mellkasomba. A hangjától görcsbe szorult a szívem.

„Sajnálom, hogy egy idegenné változtam.” Bocsánatot kértem, miközben szorosabban ragaszkodott hozzám, nem akart elengedni, attól félt, hogy bármikor elveszíthet. Még egyszer végig akartam húzni kezemet az ujjain… Mosolyogtam, halkan kuncogni kezdtem. Éreztem, ahogy megrezzen a teste az enyémen. „Nem megyek sehova, Alli.”

„Én csak… nem akarlak még egyszer elveszíteni.” Suttogta.

„Sosem veszítettél el, csak a srácokkal hirtelen elhagytatok, emlékszel? Ugyan azon a helyen voltam mindvégig. Soha senki nem hívott, senki nem látogatott meg, senki nem törődött velem. Mindenki megfeledkezett rólam, Alli.” Magyaráztam neki, miközben ő elhúzódott tőlem, és csöndben bámult engem, miközben az arcát törölgette. A szemei sajnálattal voltak tele. Azon gondolkodott, mit mondjon ezután, de megadtam neki a könnyebbséget, úgyhogy folytattam. Elmondtam neki, mennyit jelent, hogy hónapok óta először valaki végre figyel rám.

„Ha hívtál volna, tudod, hogy válaszoltam volna, Cody.”

„Tényleg, Alli? Amióta Mila kisétált az életemből, mindenki azt gondolta, hogy csak egy kib*szott csalódás vagyok neki, és elhagyott. Amikor Mila elment, mindenki elment, és nem láttam, hogy érdekelt volna.” Kiabáltam, harag táplálta a szavaimat, ahogy újra eszembe jutott Mila. Újra fejfájást okozott nekem.

„Hát persze, hogy érdekelt, Cody!”

„Ha annyira érdekelt, akkor miért nem segítettél nekem?!”

„ÉN MEGPRÓBÁLTAM, EMLÉKEZZ!” Ordította, ahogy bejeztem a mondatot. „MILA SÍRVA JÖTT AZ OTTHONODBA, ELMAGYARÁZOTT MINDENT, AMI TÖRTÉNT! VISSZAMENTEM ARRA A HELYRE, AHOL VOLTÁL, PRÓBÁLTAM SEGÍTENI A HELYZETEN ÉS MEGERŐSÍTENI! DE AMIKOR A HÁZADHOZ ÉRTEM, TÚL RÉSZEG VOLTÁL AHHOZ, HOGY TUDJAD, HOGY ÉN VOLTAM OTT! OTT FEKÜDTÉL AZ ÁGYON, A SZOBÁBAN HATALMAS RENDETLENSÉG VOLT, MINDENHOL ÜVEGEK ÁLLTAK! MEGPRÓBÁLTALAK FELKELTENI ÉS BESZÉLNI VELED, DE EMLÉKSZEL MIT MONDTAM NEKED?!”
„Én-’’

„AZT MONDTAD, HOGY MENJEK EL ÉS MARADJAK KI AZ ÉLETEDBŐL, CODY!” Kiabálta. Nem tudott volna jobban emlékeztetni arra az éjszakára, amikor Mila egyedül hagyott az életem megmaradt részére. „És én azt csináltam. Egy katasztrófa voltál, és olyanná váltál, akit az alkoholon kívül semmi más nem érdekel.”

„És ki másra támaszkodhattam volna?! Mindenki feladta, hogy törődjön velem!”

„Nem, tudod, hogy ez nem igaz. Senki nem adott fel téged,” Folytatta a mondatot, ahogy a szemöldököm a magasba emelkedett. „Te adtad fel magadat.”

„Bejöhetek?” Dr. Cabana kérdezte, miközben a kórtermem ajtaján kopogtatott, és besétált egy pohár vízzel és pár darab gyógyszerrel a kezében. Egy halvány mosolyt intézett Ali felé, de felhúzott szemöldökkel nézett vissza, miután becsukta az ajtót.

„Sajnálom, de csak családtagok részére megengedett a látogatás.”

„A húga vagyok.” Biztosította Alli Dr. Cabana-t.  A doktor bólintott egyet, majd visszafordította rám a tekintetét.

„Ezek eléggé erős gyógyszerek és talán egy kicsit kiütnek, de segíteni fognak a fájdalmán, megígérem.” 

„Meg tudja mondani, hogy Cody mikor jöhet haza?” Kérdezte Alli az orvost, aki épp elém tartotta a pirulákat, arra várva, hogy kinyissam a számat. Követtem az utasításokat, éreztem, ahogy a víz lemossa a torkomon a kapszulákat.

„Nem tudom biztosan. Meg kell még figyelnünk a sokk miatt, ami érte és meg kell győződnünk róla, hogy nem történt semmi súlyos az agyával. A lábával pedig… azt hiszem szükségünk lesz egy röntgenre, és be is kell majd gipszelni. Több mint valószínű, hogy el van törve.” Magyarázta Allinek, miközben éreztem, hogy a gyógyszerek szépen lassan hatni kezdenek. A szemeim kezdtek leragadni, egyre kimerültebbnek éreztem magamat. ”De teljesen meg fog gyógyulni.”

Hallottam, ahogy Alli elereszt egy megkönnyebbült sóhajtást, miközben én feladtam a harcot, hogy ébren tudjak maradni. Csak lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy a gyógyszerek irányítsák a testemet és gyógyítsanak. Alli, én aludni akarok és arról álmodni, hogy egy szebb helyen vagyok…

„Tudja, hogy történt a baleset?” Alli hangját hallottam magam körül, ahogy kérdezte, de nem emlékeztem többre, csak pár szóra, de segítségükkel eszembe jutott, mi történt pár órával ezelőtt.

„Úgy látszik, befolyásolható volt.”

Alkohol.

A kulcs, a hozzávaló ahhoz, hogy leromboljam, elcsesszem az életemet, ami azelőtt volt. Nem akartam hallani Alli reakcióját, még inkább nem akartam látni. Csak megkövülve feküdtem az ágyban. Amikor felébredtem, Alli nem volt mellettem többé.
Attól féltem, hogy a kishúgom elhagyott megint, és nem akartam többé felébredni.





Sziasztok! Bocsi a késésért, de nem tudtam hamarabb lefordítani ezt a részt. A következőt viszont időben hozni fogom!:) Remélem azért még maradtatok páran a történet mellett:) 
Ui: Ma regisztrált 5 éve Cody a Youtubon. Ez egy hatalmas fordulópont Cody és a Simpsonizerek életében is. Be proud of him:')♥

1 megjegyzés:

  1. Codynak csak a hangját szeretem, nem annyira szimpi. De a sztori tetszik! Mikor lesz új? :)

    VálaszTörlés